Publikálta 
SZÉKELY TIBOR: KÖNNYŰVÉRŰ NŐ
Tiu sama rakonto en Esperanto >>
‒ Tudod, Eleonóra, mikor hallottam rólad először?
Nem, el sem tudta képzelni. Nem csak azért, mert már a harmadik üveg bornál tartottunk, de a körülmények is kissé szokatlanok voltak. Talán a kelleténél hangosabban tettem fel a kérdést, mert a pult mögött bóbiskoló pincér felkapta a fejét, hogy belehallgasson a pincekocsma sarkában üldögélő magányos vendégek beszélgetésébe.
‒ A közép-amerikai G. városban történt, ahol egy irodalmi kör tagja voltam. Valamelyik összejövetelükön az egyik tag egy M. nevű helyi költő, egy európai fővárosban akkreditált diplomata életéről beszélt.
‒ Hát igen, érthető, hogy vele kapcsolatban hallottál rólam. A férjem volt ‒ mondta Eleonóra, és tekintetét fel sem vetve poharát rám köszöntötte.
Folytattam a témát.
‒ Az előadó hosszasan beszélt a költőről, és többször megemlített téged a hallgatóságnak.
Szerinte tizenhét évesen jöttél a városba, hogy meglátogasd G. bácsikádat, aki szintén diplomata volt és magányosan él a városban. Ő vezetett be téged a diplomata körökbe, büszkén mutatott be mindenhol mint az unokahúgát, te pedig szépségeddel és zsenge ifjúságoddal elbűvölted a jelenlévőket. De természetesen senki sem adott hitelt a szimpla nagybácsi-unokahúg viszonynak.
A barátnőmre pillantottam, vajon nem sértettem-e meg, vagy nem érintettem-e esetleg életének egy kényes mozzanatát. De semmi ilyent nem láttam rajta. Sőt, úgy tűnt, hogy még élvezi is az elbeszélésemet. Felbátorodva folytattam:
‒ Az egyik ilyen összejövetelen ismerkedtél meg M.-mel, a fiatal költővel, akihez később hozzá is mentél.
‒ Jól volt informálva. A felesége lettem.
‒ De két év se telt el, és ő meghalt.
De özvegységed ‒ legalábbis ahogyan elbeszélte ‒ nem volt magányos. Amikor egyedül maradtál, összepakoltad bőröndjeidet, és leutaztál a napos tengerpartra, és D.-nél, a költőnél vendégeskedtél azzal az ürüggyel, hogy rendezed a közte és elhunyt férjed közötti függő pénzügyeket. Jól mondom?
‒ Hát persze ‒ mondta Eleonóra, és szemét félig lehunyva orrán keresztül engedte ki a cigarettafüstöt. ‒ Csak folytasd!
‒ A látogatás fél évig tartott, és természetesen mindenki előtt világos volt, hogy nem csak pénzügyekről volt szó.
Léptek hallatszottak a lépcső felől, amely az utcáról a pincébe vezetett. Két részeg volt, akik látva a majdnem üres pinceboltot, mindjárt vissza is botorkáltak fel a lépcsőn…
Megint egyedül maradtunk a párás derengésben a mélyen falazott, apró ablakos, középkori bolthajtásos helyiség sarkában.
‒ Pincér, legyen szíves még egy üveg vörös bort!
A borral együtt az asztalra tett egy tányér rágcsálnivalót.
‒ Amikor visszatértél, természetesen nem estél ki a diplomata körök kegyeiből. Azt mesélik, hogy időnként elegendő kéz nyúlt az elveszett bárányok visszafogadására.
‒ Na és mi történt azután? ‒ nógatott Nóra, ahogyan egymás között szólítottam.
‒ Utána? A helyzet egyértelműbbé vált, amikor újra férjhez mentél, ezúttal S.-hez, a pilótához.
Ekkor már semmi kétség nem volt, hogy megtaláltad életed igazi társát, és gyakori távollétei ellenére boldog családi életet éltetek. Erről akkor győződtem meg igazán, amikor meghallgattam a személyiségéről szóló előadásodat abban a közép-amerikai városban, ahol megismerkedtünk. Titokzatos halála után maradtál csak igazán magadra a rengeteg benyomással és megismételhetetlen szellemi élménnyel.
‒ Igen, megismételhetetlen és feledhetetlen élményekkel. Amint mondtad, ő több volt egyszerű pilótánál. Szelleme kimeríthetetlen tárház volt.
‒ Ettől kezdve informátorom, úgy tűnik, elveszítette a nyomodat, mert semmit sem tudott későbbi és mostani életedről.
‒ Magam sem tudom, hogyan éltem át azokat a háborús és háború utáni éveket! Vidéki rokonoknál húztam meg magam, amiről, amint tudod, írtam is egy könyvet. Több évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy normális emberi kapcsolatokat alakítsak ki.
‒ Amikor találkoztunk Közép-Amerikában, szokatlannak tűnt, hogy alig egy órás beszélgetés után meghívtál, látogassalak meg, ha véletlenül Európában járok. És lám, már másodszor vagyok „véletlenül” a vendéged, és nem csak a vendéged, de a csodálód is.
‒ Hát ne csodálkozz a gyors meghíváson. Az nem volt véletlen. Sziporkázó szellemed, amely csapong, mint egy pillangó, és jól példázza életmódodat, nagyon emlékeztet elhunyt férjemére. És a hallhatatlan fiúéra, akinek az alakját megteremtette.
Éjfél után két óra körül járt az idő. Felemeltem a fejem, és a pincérre pillantottam.
Bizonyára csalódott volt, amikor fizetés helyett szórakozott hangon azt mondtam neki:
‒ Kérek még egy üveggel, és egy tányér rágcsálnivalót is.
Egy darabig szótlanul ropogtattuk, amit elénk tett. Úgy tűnt, barátnőm teljesen elmerült emlékeiben. Úgy éreztem, eljött az idő, hogy feltegyem neki a kérdést, amit kissé félénken így fogalmaztam meg:
‒ Kedves Nóra, egyetértesz informátorom megjegyzéseivel? Nekem úgy tűnik, hogy egyet s mást hozzá tudnál tenni vagy helyesbíteni.
‒ Igen, egyet s mást… bizonyára…
További kérdés helyett kezembe vettem barátnőm hűvös kezét. A minden bizonnyal festett szőke fürtök finom vonású arcot kereteztek, rajta alig palástolható, kezdődő ráncokkal. Néhány pillanat múlva megszólalt:
‒ Igen, sokan úgy gondolták, hogy G. bácsikám szeretője voltam, amikor olyan hosszasan vendégeskedtem nála. És ha valaki ezt sugallta, én nem tudtam rá mit mondani. De az igazság az, hogy ez soha nem merült fel kettőnk között. A bácsikám mindenkinek bemutatott, magával cipelt összejövetelekre, hogy, úgymond, fiatalítsa magát. Mintha rózsát tűzött volna a gomblyukába. De sohasem tett nekem ajánlatot.
Ezért örömmel adta áldását, hogy M., a költő és diplomata felesége legyek.
Magam is örültem. De örömöm nem volt tartós. Ugyanis múltak a nappalok és éjszakák, a hetek, és a férjem még csak hozzám se nyúlt. Zavarodottságomban a legjobb barátnőmhöz fordultam, aki szintén diplomatafeleség volt, de idősebb és tapasztaltabb nálam. Merész, de elfogadhatónak tűnő tanácsot adott: ’este, amikor lefekvéshez készülődsz, teljesen vetkőzz le, és menj be a szobájába. Akkor majd meglátod, mi a helyzet.’
Így tettem. Az ágyán ült, és egy kefelevonat javításával volt elfoglalva, amikor megjelentem az ajtóban anyaszült meztelenül. Meglepetten pillantott rám a szemüvege fölött, majd levette, és szelíden kérdezte: ’Mi történt, drágám? Nem tudsz aludni? Gyere gyorsan, bújj az ágyamba!’ Én persze szívesen engedelmeskedtem, és néhány gyengéd simogatás és csók után visszaküldött a szobámba. Másfél év múlva meghalt. Talán megérezte korai halálát, és nem akart olyan szerelmi életet, amelynek hamarosan vége szakad.
A hír, hogy Eleonóra szűzként jött ki a házastársi kapcsolatból, mellbe ütött. Szükségét éreztem, hogy mondjak valamit, hogy vallomása ne rekedjen meg ennél a pontnál.
‒ Csak nem azt akarod mondani, hogy azért töltöttél el fél évet a tengerparti poétádnál, hogy rendezd a pénzügyeid és olvasd a verseit?!
‒ Azért nem egészen. De ne hidd, hogy ennél több is történt. Eszem ágában sem volt lefeküdni ezzel az egzaltált szifiliszessel. Igen fél évig a vendége voltam, de hát mások is vendégeskedtek nála, és nem is volt az esetem.
A kissé hosszúra nyúlt szünetet ismét én törtem meg:
‒ Csak nem a pilóta megérkezésére vártál lányos szüzességedben?
‒ Pedig ez történt. Nem volt kedvem kísérletezgetni.
‒ No de végül is berepültél a pilótával egy nyugodt és normális légikikötőbe…
‒ Légikikötőbe igen. De nem nyugodtba, se nem normálisba. Szerelem, az volt bőven elegendő. Szenvedélyes és odaadó. Mindkettőnk részéről. Izgalmas, kalandos élet. Minden. Igen, majdnem minden. Mégis valami hiányzott… valami fontos.
‒ ?
‒ Látod azt a palackot az ablakban?
A vastag téglafalba vágott ablaknyílásban, majdnem a fejünk felett, állt egy egyliteres zöld üveg. Egyetértően bólintottam.
‒ Ilyen volt a készüléke. Lehetetlen volt kommunikálni vele. Szörnyű napok… éjszakák…hónapok következtek; boldogok voltunk, de reményvesztettek. Átéltük a pokolnak és a purgatóriumnak minden kínját…
Míg végül szerelmünk olyan nagyra nőtt, hogy már nem tudtuk, hol van a száj, hol van a kéz, hol van a kar és hol van az ész… egyszerűen feloldódtunk egymásban…
„Fantasztikusan boldog napok jöttek, jóllehet kívülről nézve szokatlanok. S. többet volt úton, mint otthon. Egyszer csak egy másik kontinensről telefonált: ’Gyere holnap Casablancába, eltöltünk ott egy napot együtt.’ És én odarepültem kis sportrepülőmmel, és a paradicsomban éreztük magunkat a nap huszonnégy órájában. Máskor a meghívás egy távolabbi földrészre repített. De mindig készen álltam. Ezekért a napokért éltem… Egészen a szörnyű balesetig, amely elvitte.
Eleonóra hosszasan folytatta a hangtalan visszaemlékezést, észre sem vette, hogy taxit hívtam. Majd felbotorkáltunk a lépcsőn, és némán hazaindultunk.
Eloltottuk a lámpát, de nem jött álom a szemünkre. Kedvünk se volt aludni.
Képzeletemben Eleonóra könnyű nőből szentté nemesült.
És én? Azon az éjszakán egy kicsit én voltam a büszke nagybácsi, egy kicsit a beteg poéta, és egy kicsit a reménytelen pilóta. Csak önmagam lenni nem tudtam… amire pedig olyan mohón vágyott.
Fordította: Horváth József ©
© E mű közlési joga a Magyarországi Eszperantó Szövetség honlapjára érvényes. Utánközlése kizárólag a jogtulajdonos Székely Erzsébet (Székely Tibor örököse), valamint a fordító engedélyével lehetséges!
