Publikálta 
2019. április 4. napján, életének 67. évében, egy évvel ezelőtt hunyt el Szabó Imre, a Magyarországi Eszperantó Szövetség elnöke, tanár, költő, műfordító és eszperantó mozgalmi aktivista.
Halálának évfordulóján emlékezzünk Imréről a 2007-es egerfarmosi eszperantó festőtáborban született versének felidézésével. Esperante vi povas legi sube.
Szabó Imre
Egerfarmos
(Eszperantó festőtábor, 2007)
A szüretelők szomorúsága szemében
halkulón, erősödőn;
kis teste húrként pendül, amint
lelke rezdül-elcsitul:
szélfútta, -csitította tó.
Nincsen rakpart, nincsen alsó köve,
csak a mező hullámzik,
fátylat visel a fény
széppé zengő emlékekből,
majd vetkezni kezd:
hatalmas idomokkal fürdik
a zöld, aranyszőke, -barna hullámokban.
Kedvesem, szomorúszeműm,
látványok gondos szüretelője,
meddig él a gondolat, mondd,
ha a sárfű zsombékain indul
fütyörészve, idétlen tagjait
lóbálva kamaszosan,
hódítani akar;
a látvány börtönét nem tűri,
mert ő több, mint az egek fénye,
több, mint a földek húsos árnya.
Nepomuki Szent János,
így faluhelyen csak Jancsi,
a vizek elfogytak alóla,
most a gyér utcasarkot őrzi,
egykedvű tekintettel
védőszentje lesz annak,
aki csak akarja.
A szüretelők zászlós dalokkal járnak,
de szomorúságuk szemükön,
a mezők hulláma lábukon,
néha meglendül az ég,
s nem szüretelhetik le;
soha nincs befejezve a szüret,
mindig szomorúak,
hiába a dalok,
hiába a lélek csapzott lihegése,
hiába a szétsugárzó, glóriásodó gyönyör,
amint a gyomor tájékáról
lendületet sugárzik a kézbe,
élét adja a tekintetnek,
bársonyát a létezésnek.
Kedvesem, szomorúszeműm,
hová visz a gondolat?
Mi ketten tudjuk,
hogy nem fontos…
Csak az alkotás örök.
¶
Szabó Imre további versei és műfordításai >>
Imre Szabó
Egerfarmos (nomo de hungara vilaĝo)(Esperanto-tendaro de pentristoj, 2007)
Tristo de rikoltantoj en ŝiaj okuloj
mildiĝe, fortiĝe;
ŝia korpeto ekvibras, kiel
la animo tajde tremas-ĉitas:
ventblovita, -pacigita lago.
Estas nek kajo, nek suba ŝtono,
ondas nur la kampo,
la lumo surhavas vualon
el memoroj sonoraj belaj,
kaj ĝi senvestiĝas:
ĝi banas siajn enormajn formojn
en la ondoj verdaj, orblondaj, -brunaj.
Karulino, mia tristokula,
zorgema rikoltanto de vidaĵoj,
ĝis kiam vivas la penso, diru,
se ĝi ekiras sur tufoj de kotherboj
fajfante, siajn plumpajn membrojn
missvingante adoleskule,
kun konkeremo;
ĝi ne toleras prizonon de vidaĵo,
ĉar ĝi estas pli ol lumo de la ĉieloj,
pli ol grasaj ombroj de la tero.
Sankta Johano de Nepomuko,
vilaĝloke mur Johanĉjo,
la akvoj forfluis de sub li,
nun li gardas la rartrafikan stratangulon,
kun apatia rigardo
li iĝas patrona sanktulo por ĉiu,
kiu nur volas.
La rikoltantoj marŝas kun flagaj kantoj,
sed la tristo enokule,
ondoj de la kampoj surpiede,
foj-foje svingiĝas la ĉielo,
kaj ne eblas finrikolti;
la rikolto neniam estas finita,
ili ĉiam malgajas,
vanas la kantoj,
vanas taŭzita anhelo de la animo,
vanas la disradia, aŭreoliĝa plezuro,
kiel de la stomakoĉirkaŭaĵo
ĝi radias elanon en la manon,
ĝi donas akron al la rigardo,
purpuron al la ekzisto.
Karulino, mia tristokula,
kien portas la penso?
Ni ambaŭ scias,
ke ne gravas…
Eternas nur la verkado.
¶
Pluaj esperantaj originaloj kaj tradukoj de Imre Szabó >>
